Segítség, kistesó! (Írta: Titz Liza)

Utánoz a kistesótok? Ne lepődjetek meg, ez mással is így van. Ennek van pszichológiai magyarázata is, de a legtöbbünk úgy éli meg, hogy ez milyen borzalmas és, hogy itt a világ vége.

Biztos sokszor feltűnt Nektek, hogyha ugyanolyan nemű a tesód, mint Te, akkor folyton követ, majmol és elveszi a dolgaidat (például tárgyakat, vagy akár a személyiségedet is). Szerintem ennek az a logikus magyarázata, hogy mivel még nem alakult ki teljesen a saját önképe (vagy csak nem biztos benne), Tőled próbál ötleteket venni. Mivel Te nagyobb vagy nála, azt hiszi, hogy csak, és kizárólag az a jó, amit Te csinálsz, vagy amilyen Te vagy. Istennek tartanak minket. (Vagy tündérnek, amilyenné feltétlenül válni kell.) A kistesóknak mi vagyunk a példaképek és minket szeretnek talán a legjobban (persze az anyukáink után), bármennyire is rosszul mutatják ezt ki.

Személyes tapasztalatokkal is rendelkezem, így most felsorolok néhányat, hátha Nektek is ismerős valamelyik:

  1. Amíg nem volt külön szobánk, az összes játékát elrejtette egy dobozban, nehogy véletlen elvegyem valamelyiket. Persze (a „mindenki magából indul ki” alapon), nem én, hanem ő lopdosta a cuccaimat (biztos azt gondolta: „Így majd jobban fogok hasonlítani a nagytesómra.”) Ez nagyon idegesítő, főleg amikor úgy megy oda anyához, hogy elvettem valamijét, amit valószínűleg csak elhagyott, vagy amit az előző napokban szerzett meg tőlem. És most jön a magyarázkodás, hogy nem is én voltam, de természetesen nem hiszi el senki, ha meg igen akkor: „Ne törődj vele, hagyj rá mindent, amíg még ilyen kicsi… és hisztis!” Persze, hagyjam rá! Mindig a nagyobbaknak kell behúzni fülüket, farkukat, csak, hogy a kisebbeknek jó legyen… amúgy a kistesók bekebelezik a szülőket. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy már annyit hisztiztek, hogy nekünk, a nagyobbaknak fel kell áldozni magunkat, és nem szabad visszaszólni a testvéreinknek, különben jön a hiszti és az egész család totál kiborul. Persze ez is a mi lelkünkön szárad.
  2. Ha elkezdek valamit mondani és ő belevág a szavamba, akkor természetesen el kell hallgatnom, de ha véletlenül (és tényleg csak véletlenül, mert direkt már nem merek!) én szólok bele a mondatába, akkor földszakadás, égindulás és a már megszokott hiszti következik.
  3. A húgom sokszor kérdez olyanokat, hogy mi a kedvenc színem, mi a kedvenc állatom, mi a kedvenc növényem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, esetleg hol szeretnék élni, vagy akár melyik szereplő tetszik nekem az éppen aktuálisan megnézett filmből… Ha én kérdezek tőle ilyet, akkor azt közli velem, hogy csak akkor mondja el, ha előbb én is. Hogy megelőzzem a már említett hisztit természetesen elmondom neki. De akkor meg befogja a fülét, azt mondja, hogy nem hallotta, inkább ő mondja előbb. Mily meglepő neki is ugyanazok a kedvencei! Ettől meg lehet őrülni!!!

Sok barátomat kérdeztem meg erről a dologról, és mindenki igazat adott nekem. Viszont a legérdekesebb választ attól a valakitől kaptam, aki a kistesó szerepét tölti be a családban. Ő is belátta ezt a dolgot, de szerinte később ez a kapcsolat javulni fog, és már nem utánozni fogjuk egymást, hanem tanácsokat fogunk kérni egymástól…

Bármilyen szépen is hangzik ez, engem nem nyugtat meg, mert sok idő ám az a két év, amíg igazán felnőnek a bosszantó (és egyébként néha bosszantóan aranyos) kis energiavámpírok, akiket a nagytesók azért szeretnek…

Vélemény, hozzászólás?